Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

IV. „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..."

A SZÉTSZÓRT MAGYAROK KÖNYÖRGÉSE KILAKOLTATÁS IDEJÉN!... Mint a havat, kavarja a tél hideg szele: Úgy szórja szét a magyart a gonosz sors keze. Kegyetlenül szerteszórja, összevissza hányja. Messze földre idegenbe, az Isten se bánja. Mennek a gyászvonatok a zúzmarás télben Óh, Istenünk, mért nem könyörülsz a szegény magyar népen. Forró sóhaj, sikoltozás, gyermekek sírása. Hol vagy, Isten! Nem hat meg anyák hő imája? Hagyod, hogy az ima, vétkért ártatlan szenvedjen. Anyák szive a megfagyott gyermekért remegjen. Rohannak a bús vonatok fájdalmak tanyáin. Mi a végcél? Hol fogunk majd nyugodalmat találni. Ha lombfát ültetnek az idegen földbe. Nem sarjad életre, meg van az már ölve. Hiába a föld kövérebb, s habár milyen dús is. Visszavágyik ősi földbe, és elhervad itt mégis. Hideg havas télben mennek a vonatok. Szenvednek és sírnak a szegény magyarok. Hiába bűnhődtünk, jövendőt és multat. E világon nincsen nálunk nyomorultabb. Van vétkünk, az igaz! Nagyon nagy a vétkünk... Nem tartjuk testvérnek saját magyar vérünk. Egyik magyar a másiknak a szemét kivágna. Ilyen cédár népet az Isten hogy is szánna. Jó... Istenünk! könyörülj!! Vess már véget ennek. Ne minket szánj, nézd azt, hogy szenved a gyermek. Könyörögve kérünk, szánj meg végre minket. 149