Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

IV. „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..."

A KIHURCOLT MAGYAROK IMÁJA Édes jó Istenem, fent a magas égben, Tekints már reánk, szegény magyar népre. Kik Hozzád emelik fájó panaszaik, Záporként hullajtják keserves könnyeik. Ki szívből óhajtja látni még hazáját, Benne felkeresni elpusztult hajlékát, Hozzád emelem fel remegő imámat, Ne hagyj már szenvedni, mert megöl a bánat. Ránk beborult eged, fekete felhőidet Vidámítsd ki, Atyám, ne nézd keservünket. A szép kék égbolt egén süttesd ki napodat, Hogy ne gyötörjön bennünket annyira a bánat. Nem kérünk mi Tőled, jó Atyám, egyebet, Csak segíts még vissza hazánkba minket. Százszor megcsókolom azt az áldott földet, Amiért a szívem oly sokat szenvedett. Nem tudom, virrad-e ránk életünk csillaga, Vagy sötét köd a szemünket bevonja. Hazátlan maradtunk, mint egy árva madár, Amely hazájától messze, messze száll. Fájdalmas szívemet meddig hagyod fájni? Az én szeretteimtől hogy kellett elválni, Akiket szívemnek felejteni soha nem lehet, Csak mikor majd a hideg föld takarja testemet. Csehország, 1947. augusztus 10. Adatközlőnk: Viczén István (Tornaija). A deportálás e versdokumentuma mindeddig ismeretlen volt, illetőleg: nyomtatásban nem látott napvilágot. 153