Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Ölvedi László

Elindultam lehunyt szemmel, küzdve kínzó sejtelemmel, Röpített a vágy: tajtékos csíllagrúgó táltosom. Meseréten, selyemréten, robogtunk száz városon, Ahol égig érő tornyot épített a gőgös ember. Elindultam lehunyt szemmel, küzdve kínzó sejtelemmel, S kinyitottam a szemem. A rét buja vadvírágos, örökálmú tündérváros, Pazarölű, csupa csókos, égő testű ölelés. Visszajönni, itt maradni mindörökre, mind kevés. Örök egynek lenni véle; ez az édes, bármily átkos. A rét buja vadvírágos, örökálmú tündérváros, Bársonykarú szerető. Aranyhaja ríngó-rengő, titkot rejtő kalászerdő, Diadalmas élet-termő, halhatatlan győzelem. Csak lükteti drága vérét forró anyaereken. Ahová egy cseppje hull ís, termékennyé lesz a meddő. Aranyhaja ríngó-rengő, titkot rejtő kalászerdő, Babusgatva betakar. Es a tékozló fiúnak rút álmai elcsítúlnak. Föld öléből a szemébe csöndes jóság mosolyog. Simogató nyugalommal cirógatja száz dolog. A kalászból élet indul, píros hittel szentnek, újnak. És,a tékozló fiúnak rút álmai elcsítúlnak És kitárja karjait. Leborúl a föld porába, úgy öleli azt magába, Külön-külön fát, virágot, sírhantot, kihűlt rögöt. Nyári este, folyóparton, ahol az éj kikötött, Bánatfának fáradt szirmú visszahulló bús virága Leborúl a föld porába, úgy öleli azt magába, Halottan ís — örökre. Janicsárok kellenek Ős, tiltott kútfejeknél áldozunk naponta, Pirosló máglyánk már az égig ér. Lángjában emberszív lobog: Magunkból tépjük, szítjuk egyre jobban, Hadd hulljon szíkrazáporként a vér Másért elégni fájdalmas gyönyör. A torkunkat szorító terhes, ősi bánat Kavargó könnybe, dacba, borba ful. Ezüstös, holdas éjszakán 101