Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Darvas János

Vulkán völgyében. (Oh, hogy zuhog hint. Zug a förgeteg. Hogy döng a föld, oh, hogy búg, háborog.) — Szívem tulzengí, hallod, hogy dobog? Szívem neked zeng bucsu-éneket. (Oh, hogy zuhog kínt. Kénkő fojtogat. A láva minden utcát elfogott.) — Ajkamban forróbb, égőbb láng lobog. Ajkam most adja bucsu-csókomat. (Oh, hogy zuhog kínt. Mért üvöltenek? Oh,,ölnek, hallod, embervér csorog.) — Ölelj, mí élünk s itt halok veled. (Oh, hogy zuhog kínt. Mért e mély dörej? Oh, jön, jön, látod, láva, láng-torok.) — Csak csókolj, mindegy, meghalunk, ölelj. Kígyók a déli verőn. Mennyi napfény, mennyi napsugár gyűlt meg barackpihéjü barna arcának kreol-bársonyában egészséggé, pírrá, barnasággá, mennyi rejtett láng vár fellobbanásra egyetlen csóknak gyújtó csóvájától lánggá, kéjjé, láva-özönné, gyehennás, gyilkos öleléssé. Jaj, mennyi forró déli verőfény tüzel szemének sötét kohóiból, hol titkos lángok égő tengerének magába rántó szép örvénye szédít, mennyi hő-delejt sugaraz reám illatos teste forró közelsége, sötét hajának mákony-íllata, lehelletének perzselő szele. Távolról jött éjszaki vágyak ugy ülnek ki éhes szemembe, mint hűvös kígyók déli verőre az első forró tavaszí napon, s a fény kéjétől megbűvölten, sóváran nyújtóznak az ég felé s szeretnék fojtó gyűrűikkel agyonölelní magát a Napot. 8