Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Juhász Árpád

Néha szaladtunk együtt is, mert olykor néma eskü visz két embert ölelésre. De kést szúrt a szívembe — jaj: egy fáradtan sikló sóhaj, hogy jegyét belevésse. Már leszakadtak a karok s most mégis vetni akarok, szántani és aratni! Hallod (?): éjjel a háztetőn nem szélkakas, az én velőm süvölt. S a föld ma annyi dobbanást zug morajba ítt, hogy fölkapja a karjaid száz ujabb ölelésre. Látod (?): a fáknak vére van. nem sírom rájuk énmagam omlott ínakkal mégse. Üszkös bus barrikádokon multammal vagyok már rokon s jövök zászlósán újra. Völgyeken zug érted az ár, egy szegénylegény, rossz tatár a riadóját fújja. Éjjel egyedül. À karjaim leszakadtak, mint a híd hull a folyamba, ha pillére összeomlott. Hol vagyok? A göncöl útját mért nem mutatja az ég már? Éjjel a Duna fekete, októbernek szele rémít s nincs menekvés, nincs menekvés! Nincs menekvés, rásikoltok minden árnyra, minden fára, házak előtt kopogtatok csúf mankómmal, elvesztettem szemeimet, karjaimat. Valaki a hátam megett fekete csuklyában kerget, az éjszaka rám ijeszti torz kutyáit és a holnap rossz cipője bus csatakból táncol hozzám. Nincs menekvés! Nincs menekvés! A hegyoldalon Valaki borát sajtolja belőlem s ijedt arcú mázolok a falra kennek szörnyű jajjal. Én vagyok a zord magány és papok fáradt ivadéka, Néma ősök bilincseknek használtak el tömlöcökben s most száz ídegszálon csörög tépett éveim zenéje. Hová tudnék lefeküdni, mint a béka dől a fűbe? Úttalan és társtalan így nincs menekvés, Nincs menekvés. 39