Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Wimberger Anna

s utána ismét elsimul hunyt tükre illó titkok tengerének. De hiszem, — s várom, Uram, hogy egy szent éjjel megpattan a bura s te elviszel uj látások elé, egy fényesebb, — egy tágabb horizontra. N várasszony ölén. E selymes lankán a tikkadt déli hőn pihenve fekszem nyárasszony dús ölén. S elnézem most, mint aranylik a pára, reszket a meleg ringó vetések, fehér kis falvak, pihenő gulyák felett. Oh messzi íves ég, a rany vetés, gyümölcs, szín, pompa! Nyárasszony anyám és mind a tiéd . . . és mind a te áldott öled ontotta . . . Tavaszbomláskor lángkoronás urad meglátta égő, píros arcodat s csókszikrás igaz nagy nászi kedve akkor gyulád t kí s akkor hullt szerte ez az aranvbő kincses áldás. Aranyat ringat most minden szántás s minden gyümölcs hüs bőre alatt, ott lüktet a csókod íze . . . Oh, édes pihenni lankadt melegben nyárasszony anyám, a te áldott és puha öledben, ízzel telt szájjal nézni ezt a pompát — s álmodni azt, hogy egyszer az élet mégis kibontja minden lombját, — s ölelhetek színt, ízt és termő életet mint a te forró és píros gyermeked . . . És elfelejtem azt, hogy minden elsuhan s hogy a te forró mosolyod nyárasszony — az is elsápad ... S meghalsz, — te is csak meghalsz nyár anyám mikor az ősz, — a boros legény megcsókolja a szádat. 171 s