Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Sebesi Ernő

Bemutatkozom. Mindig messziről jövök s a szeretet Összes gyertyáit kanócig égettem már, a bíztatás tükreit ís bezúztam mind, olykor sötét éccaka mégis meglátom magam, bár saját sóhajom ís csak messziről melegszik nálam! Már iskolásán ültem a vádlottak padján, mert furcsa kérdésekkel paríttyáztam a mesterek rövidlátó cvíkkereít, de ők tradícíók osztálykönyves pajzsa mögül a csöngetésre hivatkoztak s állig begombolkoztak, mert szabadszellemünk huzattal fenyegetőzött, s aztán nagykegyesen egyhangún kipofoztak az elégtelen világba és szívünkben elvérzett a vágy, és öklünkből kihullt az erő s azóta senkit se köszöntök kalaposan; nagyon tisztelem ám az emberek parcellás nyugalmát, de néha letegezem az égről a holdat, ha jegenyésen állok a szélben s, az Alkony tüzébe beledobálom gesztenyés szemeimet. Édes anyám őszülő feje ís többször jut eszembe nékem, mint ahogy más rendes polgári ember óráját nézi unalmában, de nékem órám sincs, vadházasságban élek az idővel, az élet elfut mellettem, mint egy rohanó villamos, s jegyem sincs sehová, de ha jól meggondolom: csak egyszer követtem el végzeles mulasztást: egy tikkasztó asszony egyszer sötét hajamba turkált forró ujjal és utána akkor még álomba se látogattam meg szegény édes anyámat —. Egy másik csillagzat alatt — remélem — jóvátehetem ezt, hisz én csak azért élek, hogy ezer fájdalmam magas létrájáról a kedves és szédítő nagyhalálba zuhanjak le, komolyan mondomezt, ez vagyok én. Hát titeket hogy hívnak? Kik vagytok tí? Mondjátok már, Emberek? Na beszélgessünk ! . . . Ady felé. Csak egyszer láttam volna kínzott testét, szomorú szeme látnokí csodáit, hallgattam volna füttyét ís sokáig, ha Magány hozta Elébe az estét. Vagy borgőzbe, ha úszott pár barátja, hogy ittam volna gyöngyös, szűz igéit ért Mámoroknak lázas venyigéit, ha zengve villant Vágyak Ararátja. 128