Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Rév József

Olvad az acél. Zug, sistereg az olvadó acél Sziporkák járnak, várnak, vakítva dől a fény. Félmeztelen alakok forgolódnak, Elébe állnak izzó olvasztónak, Isten-erővel emberkéz száll szembe . . . — S nekem egy méla dal jut az eszembe. Ez hát a lét! A kő tanul hajolni A kicsiny ember lángesze előtt; A kő, feledve ezeréves múltját Gyáván olvad: nem bír el földi hőt, A büszke kő, a szikla vízként ömlik S a tüz, ez isten, rabszolgája lesz Az embernek, kí tüz-ísten felette Létének lélekvesztőjén evez . . . Oh szent vagy, tudás, gyarlóságunk hatalma, Kí kőből sajtolod a kenyeret, Oh nagy vagy ember, mert hatalmat szereztél, A kő, a tüz — tán az Isten felett! . . . Zug, sistereg az olvadó acél, Most formát tart a gyármunkás alája, S gyáván búvik a szük minta ölébe A megtört tüz, az Ember rabszolgája! Rúd lesz belőle, hosszú, vékony rúd, Mit lánymunkáskéz csigavonalba fékez, És születik a meghódolt acélból: Csavart oszlop ... a véres drótsövényhez . . . . Oh hát ezért? Ezért csaltátok hát kí Évezredes sírjából a vasat, Hogy embervér ömöljön végig rajta, Halálhörgéses, véres iszonyat? . . . Rakhatjátok már azt a tüzet nagyra, Tűz és vas ugy ís óriási nagy . . . Nyomorult ember! Hisz te nem az ura, De legutolsó rabszolgája vagy! Lángot gyújtottál büszke bírní-vággyal És eltüzelted legszebb kincsedet Mert elégett az öngyujtotta lángban Lelked szene: az emberszeretet . . . Zug, sistereg az olvadó acél, Sziporkák járnak, vakítva dől. a fény, Isten-erővel emberkéz száll szembe . . . 114