Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

B. Palotai Boris

és nem tudni a félelem intenzitását, ha künn a vihar letépi a holdat az égről, s a Sötétség megnőtt karokkal hadonász az ágyak között, reccsen a padló, s zord sárkányok repülnek az álmok üde mezeién. Sziromba szökő szívük nem méri az öröm értékét, súlyát és nem bontja fel a könnyet. Ok vannak. Mert lenni kell víznek lángnak és uj csírának. Jöttek a Homály esztelen mélyéből... s a Világosság káprázó körétől hajtva, megsebezve hamvas térdüket az életbe buknak. Testvéreimhez. Ma meggyújtom enmagamban mind a mécsest, hogy remegjen és lobogjon, míg kenyerem kettétörve, nektek nyújtom jobbik felét. Szivem csengjen, mint a bárány bolyhos nyakán pici csengő, mert megmondom immár bátran, hajadonfőtt, szembenézve, hogy hiába minden ármány, mert tí testvéreim vagytok. Tudom köztünk híd és börtön, hegy és gyémánt fal és tenger, ámde mégis anyánk egy volt, bölcsődalunk bús csícsíjja, s első szónknak kís bimbója, mint a fűszál, olyan kedves. Nyárban jártunk zöld fogóval üldözni a lenge lepkét és a könnyünk éji harmat, mosolyunknak lágy vonala mily testvéri, mily közös. Örömlányok hervadt ágyán ne húzd arcod bús fintorra, kí ott súlyos szemmel alszik, szegény-szegény testvérünk ő. Bizony mondom egyek vagyunk, mí kik élünk, érünk egyre őszről télre és tavaszra, látjuk a nagycsíllagnyájat érezzük a földnek szagát, és kiálltunk, mint paskoló nyári zápor. Ma, hogy szóltam tihozzátok,gyenge szómat felemelve, hadd gyújtom meg mind a mécsest, hogy remegjen és lobogjon, míg kenyerem kettétörve, nektek nyújtom jobbik felét. 112