Közös hazában – Tanulmányok a CSSZSZK magyar nemzetiségű lakosságának politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági életéről

Csanda Sándor: A szlovákiai magyar irodalom az ötvenes évektől napjainkig

sát figyelhettük meg, főként az Irodalmi Szemle „Vetés" rovatában. A legfiatalabbak: Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc, Szitási Ferenc, Zalabai Zsigmond, szinte valamennyien az avantgardista, absztrakt, groteszk költészet hívei, s verseik a jugoszláviai magyar líra fiatal nemzedékével rokon vonásokról tanúskodnak. Költői programjaikban is főként jugoszláviai példákat idéznek [Végei László, Tolnai Ottó), s ők is — hasonlóan, mint egy évtizeddel ezelőtt a „nyolcak" — az előttük más ízlés szerint alkotó költőket bírálják. Duba Gyula így mutatja be őket az Irodalmi Szemlében: „A közös jegyek, amelyek a legfiatalabbakat összefogják, a következők: a gondolati költészet hangsúlyozott igénye és nem utolsósorban az, hogy egyiküknek sincs még önálló kötete, sőt, annyi verse sincs, amennyiből egy kötetet összeállíthatna. Az utóbbi hónapok során a legtöbbjük aránylag rendszeresen publikált az Irodalmi Szemlében. Verseik és elbeszéléseik a külső valóságot részben figyelmen kívül hagyva, a belső emberi valóság, a lélek és a gondolat néha groteszk, máskor misztikus s a legtöbbször alig megérthető látomásait és állapotait próbálják rögzíteni." (I. SZ. 1969. 348.) * A csehszlovákiai magyar nemzetiség szinte állandóan felbukkanó írói igénye, hogy átfogó, nagy epikus műben, regényben kellene ábrázolni ennek a népnek az életét, speciális helyzetét és problémáit. Ezzel az igénnyel íródott már a legelső itteni regénykísérletek egyike, Falu Tamás „Kicsinyesek" című alkotása is 1925-ben, majd Darkó István írt kisebbségi magyar regényeket: „Korbács", „Lángoló csipkebokor", „Deszkaváros", de ezek — és más íróink hasonló kísérletei a felszabadulás előtt — nem hoztak létre kimagasló jelentőségű művészi alkotást. A szlovákiai magyar kisebbség sorsának széles epikai formában való ábrázolását, a kisebbségi regényeket, 133