Tőzsér Árpád: Körök – válogatott versek 1953-1982

Mogorva csillag

ragyogjon szépen merész elmém. ŐsáHapotban el ne vesszek, hogy gyönyörűn kiteljesedjek. A szavak megint rendbe állnak, csikorognak és trombitálnak, megkínoznak és élni hajtnak. Szavak, nem: sorsok, szóhatalmak. Szavak: epevad szegénységünk. A szikrázó csoda, hogy mégis élünk. Sorsok: a Tőzsér-had, furcsa népek. A Sándorok: vértolulásos szenvedélyek. Sérelmeik, jaj, nagy a számlám, öklömnyi lyuk dédapám koponyáján. Csendőrbokszerek, s nagy ónosfák, s e vadságból kizengő bikanóták. Sorsok: dacos bátyáim lenn a földben, hátot háthoz vetnek, ha bicska zörren. Sorsok, melyekből sorsom épült. Szegénységünk és büszkeségünk. Nagy szemű gyermekhallgatásom. Első világérvényű borzadásom. Megélt és meg nem élt vad fogalmák, könyvekből kiizzó forradalmak. Az első nyomtatott vers, az első belém robbanó észrevett nő. Szemek és lábak, les fenětres d'enfer. Piros cipőben hallgat Gyöngyvér. Sír, hogy sorsomat ki se bírom. Apám testét is meg kell írnom, ahogy feküdt az asztal lapján, s azt mondta, fiam, csak né sajnálj. S fűzöld ruhám is meg kell írnom, huszonhárom hónapnyi vállalt kínom. 61