Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

Győry Dezső költői hagyatéka (1900-1974)

prágai versében, a Vencel téren szemlélt náci katona láttán írja: S a póráz, mit Prágára vetnek, kötele lesz tán nemzetemnek, s az emberiességnek is. S míg földrészünk sunyít, lapít: a hűdött béke kórágyánál örök éhséggel, mint a bálvány, áll, áll, szótlan, motorlovával a barna Dzsingisz kán fia. (Találkozásom a nácihaddal, 1939. III.) A fasiszta hadak elöl Pozsonyba menekülő költő a szlovák fasizmus tobzódásai közepette megírta a magyar antifasizmus egyik legszebb költői dokumentumát: a Magyar Hegyibeszéd 1939 karácsonyán című csaknem 400 soros poémát. Győry ezzel a művével ért költői fejlődése csúcsára, eoben a költeményben emelkedett a kisebbségi költő Európa szószólójává, hangja ebben magasztosult „emberi hanggá". Ez a 14 részes, 42 versszakos, 378 soros költemény lényegében egy kollektív érvényű önéletrajz, amely gyönyörű ívben íveli át a csehszlovákiai magyarság két évtizedes történelmét, eszmei-politikai fejlődését — az „apák bűne" felismerésétől, a kisebségi messianizmus romantikus álmaitól, az „újarcú magyarok" megújulást sürgető lelkesedésétől az „emberség nagysága, a lelkiismeret teljessége, a vox humana" megvallásáig. A „sohasem magunkért, mindig másért" alapállása ez; a vox humana lényege, a szlovákiai magyarság küldetéstudatának maximuma bontakozik ki a költemény vallomásos soraiból. A „vox humana ezekben a sorokban klimaxot ért el" — írta róla Fabry Zoltán. A kisebbségi ernber a megpróbáltatásaiból a tiszta humánum, az emberszeretet krédóját oldja ki: Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk... (13) A mindenért és mindenkiért égő felelősségérzet szólal meg a költőben, mikor az utolsó versszakban így összegzi saját maga és a szlovákiai magyar kisebbség számára a történelmi helyzetből fakadó feladatokat: 235