Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

Győry Dezső költői hagyatéka (1900-1974)

Tudod. Tudom. Te ülsz, én hallgatok. Tiszta vagyok: tehetetlen vagyok. — írja a Testvér, mi ez? című versében. Hol a költő? (1931) címen rendezi kötetbe ekkor született verseit, melyek már nem az ifjúság vezérének harcba hívó szózatai, hanem a világ sorsán, a fokozódó gazdasági válságon és az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzeten tépelődő, felelősségét mélyen átérző költő reakcióit tükrözik (HB-ceruzaheggyel; Gyomoridegesség; Számkivetve). Ezzel a kötettel — bár többen a meghátrálás vétkében marasztalták el — született meg a publicista ihletésű költő, aki figyelemmel kíséri a világ jelenségeit (Tokunaga Naoshi; Rozsdás lett a búza; Pályavég a magosban). A legsajátosabb színt azonban azok a versek jelzik, melyek osztályának, a széthulló, elszegényedett, proletarizálódó magyar középosztálynak a helyzetét tükrözik (Nyugdíjas család; Nyomorgó nyugdíjasok ágyánál). A harmincas évek társadalmi-történelmi forgatagában tovább módosul Győry költői hangvétele. A Németországban uralomra jutó fasizmus az újabb világégés lehetőségét jelenti. Győry a pozsonyi Magyar Újság munkatársa lesz, s a szeizmográf érzékenységével reagál az eseményekre. Érdeklődési köre kitágul, költészete szociális töltést nyer, művészi öntudata erősödik, eszmei-térbeli hovatartozása tudatosul, s erős táji színezetet kap. Főként A hegyek árnyékában (1936) és a Zengő Dunatáj (1938) című kötetei példázzák ezt a változást. Elhagyja a hangos szabad verseket, ismét feszesebbé válnak költői formái; letisztult, férfias dísztelenségű, őszinte érzésektől fűtött vallomásokban vallja meg féltő szeretetét a szülőföld, a népek hazája: a Zengő Dunatáj iránt (Hegyi szél a Dunánál, A Dunatáj lelke, Közép-európai ember stb.). A fasizmus barbarizmusában, értékpusztító embertelenségében a cselekvő humanizmusnak, a népek között hidat építő vox humanának tudott és mert hirdetője lenni: műidnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. (Én minden népet f éltek attól) Magyar költő volt, de érces hangjából mindig a nép s a népek hangja szól: 230