Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

IV. A történelem sodrában

nem is oly rég magyarként versem, most Zöld Est kínját altatom; elbágyadt már minden apostol, s holdfénnyel csapdos, mint az ostor a minddel-érző szánalom. 10 így szólhatnék: Anyánk, te tünde, csak álmunkban valál anya, mért jöttél mindég, mint haragvó keleti isten, bősz atya; hol volt az emlőd, kontyod, csókod, mért fordultál kőszálian mint álruhás gedői, szüzén baj vesztő, felénk — egyszerűen mért nem mondtad soha: fiam ? Fájsz, édes, mint ahogy letépett levélben az egész fa fáj; mi lesz veled, nehéz szerelmünk, fenséges, vértes anyabáj; a hegytetőről régtől látszott, förgeteges az örök ég; zuhan a világ lőtt motorral, van-e, kedves, ernyőd ? a korral hullnod kár s kora volna még. Látomás is tép; tenger kínján hajótörés a becsület: egyszer léket kapott egy Földrész s tüzet fogott a Feszület; de nem tanult a bús fedélzet, s bár már fenékre ért az ón, tovább estek egymás hajába, s folyt a düh nyála, folyt a kába párbaj a süllyedő hajón. 207