Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

IV. A történelem sodrában

AFÁGIA Kórházi ágyon fekszem. Nem tudom még, mi a bajom. Csak bágyadok bele. A világgal kórkodom, vagy magammal ? Mivel vagyok így torkomig tele ? Meszet itattak velem. Három doktor dühödt fehéren, mint a daganat, lesték a röntgentáblán beleimben a mész útját és gyomorfalamat. Kérdezgettek, vizsgáltak, küldözgettek rogyásig, hol té, hol tova sokat. Mije fáj ? Semmim. Mit érez ? Semmit. Hát ? Csak undorom van, s torkom fojtogat. A kórház ablakában, mint a rügymell, üvegen át már lök a napsugár, kupolazöld lett alul is a Hradzsin, s megbronzbarnult a csóka Moldva-ár. Tavasz, tavasz, ha így látsz, hogy lelsz ősszel ? Titkolt titkom, nem én vagyok beteg: Csak alant szállok, viharérző fecske, ha felbolydul az idegförgeteg. Európát érzem, de Gömörért fájok, a szív s az agy vitában szélütött. A Rima mellett volna jobb bodászni, s nem állni itt, a száz torony fölött. 191