Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

III. Hegyek árnyékában

ADYT TEMETTÜK Álltam ravatalánál a januári napnak: az emberek kínjukban a szájukba haraptak, lobogott kandeláber, libegett borszesz lángja, s bennünket szívenpaskolt egy nagy halál husángja, egy temetést-értő nép temetett fojtó füstben, s jósoltad-drámánk forrott a forradalmi üstben, míg megdőlt donzsonokra csönd fagyott kárörömmel, mi kikapartunk volna, hogy élj, mind, tízkörömmel, hittük, te vagy a végzet, az igazság, kötőjel, két világ közé árkolt ébresztő temetőhely, zuhogtak szózatszóid, vád, rázás, mint a láva, hogy: fölszállott a páva s hogy: szálljon föl a páva... Már nem tudom, miért volt, már nem tudom, hogy is volt, a Te ravatalod volt... de nem ravatalod volt! Jobban tudjuk maétig, hogy sorsod sorsot hordott, a magyar Égbevágyást és a magyar Dorongot, azóta sincsen másképp, legfeljebb még amúgyabb, a magyar messiásnak csak ha papírja újabb, 119