Tuczel Lajos: Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között

Jegyzetek

hány kritikájának elfogultsága értetlenséggel is párosult: Móricz remekműve, az Úri muri újra meg újra mint valóságos botránykő — Móricz árulásának dokumentuma — tér vissza ezekben a kritikákban, mintha Móricz regényét csak hallomásból ismerték volna a Korunk e kritikusai (Haraszti Sándor: Hét krajcárból ezer hold. Korunk, 1929; Haraszti Sándor: Móricz Zsigmond útja. Korunk, 1930; Fábry Zoltán: Tíz szomorú év. Korunk, 1930; Munels Pál: Móricz Zsigmond Prágában. Korunk, 1930). Fábry egyoldalú kritikái alighanem a magyarországi szektás kommunisták tájékoztatásának jegyeit viselik magukon." (Adalékok Móricz Zsigmond csehszlovákiai útjaihoz és kapcsolataihoz. Irodalomtörténet, 1957, 3. sz., 313—336. 1.) Fábry Vargha Kálmán feltevésére következőképpen reagált: „Pontosan így volt. Nem a mű volt a fontos, de az információ. Az ugrató, bujtogató sugalmazások szinte jóvátehetetlen ferdülést eredményeztek mind a kritikus, mind Móricz Zsigmond, majd Kassák Lajos és Kodolányi János személyét illetően. És mi jóhiszeműen ugrottunk, hisz az információkat olyan fórumok hitelesítették, mint a »Proletárforradalmi írók« első harkovi világkongresszusa..(Emberek az embertelenségben, Bratislava 1962, 76. 1.) Maga Fábry a következőket írja erről: „A féltő majomszeretet átcsapott nyers szókimondásba, szigorú kíméletlenségbe. Mindkét véglet szélsőség volt: kölcsönös kiközösítés, kizárás, kizárólagosság. A hangvétel, a hangfekvés ennek megfelelően: karcolóan éles, disszonáns. A disszonáns hangok, ezek a sokszor parlagian harsány hangok, ma már zörgőn nevetségesek és néha visszataszítók. De akkor halálosan komoly volt a póz, a pátosz, a makacs magatartás, a túlszigor." (Kúria, kvaterka, kultúra, 10. 1.) „Irodalmi vésztörvényszék voltunk. Az akkoriban nevemhez tapadt »Szlovenszkó réme« jelző mindennél többet mond." (Kúria, kvaterka, kultúra, 11. 1.) Fábry írásainak műfaji jellegét többen próbálták meghatározni, ő maga az Emberek az embertelenségben című kötete előszavában (A műfaj neve: antifasizmus) részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, és — világtörténelmi és világirodalmi analógiákkal is élve — megállapítja, hogy műfajának a neve: antifasizmus: „Vannak körök, sorsfordulók, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá. Az abszolutizmus a felvilágosultságot összegezte ily módon... Az antifasizmus is mint műfaj, a magatartás igénye... A német emigrációs irodalom — mint legszervesebb antifasizmus — egy nép, egy nemzet protestáló vétója, világgá kiáltott és bizonyított igényfolyamatossága lett. Emberi magatartás, mely műfaji igényt vonz... Az antifasizmus: világigényű műfaj. Az emberiség és emberség közös nevezőre hozott korműfaja a világháborúk századában ..." (Emberek az embertelenségben, Bratislava 1962, 7—22. 1.) 226