Tuczel Lajos: Két kor mezsgyéjén – A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között
V. Az irodalmi élet kialakulásának sajátos körülményei
korszerű szellemi és nyelvi regenerálódásra önmagában képtelen. A „semmi talajáról" elinduló, a természetes nemzeti forrásaitól elszigetelt és súlyos gátlásokkal és akadályokkal küszködő csehszlovákiai magyar irodalomnak az 1918 és 1938 közötti két évtizedben még nem volt elég ereje ahhoz, hogy a kezdés gyermekbetegségeiből kilábolva érettebb és kiegyensúlyozottabb minőségi szintre jusson el. A megfelelő fejlődési regulációnak: az egészséges és objektív kritikai szellemnek hiányában a mennyiségi növekedés szabályozatlan és aránytalan volt, s az irodalmi produkcióban a művészi érték és a dilettáns selejt sokszor egy írón, egy épülő életművön belül is - egyenlőtlenül keveredett. „Mivel nem volt szigorú kritikai kéz, amely meg tudta volna válogatni az értékeket, s művészi kritériumok szerint bírálta volna a költőket, kevés kivétellel az inferióris ízlés lett úrrá a verstermelésen - írta a líránkról (de írhatta volna egész szépirodalmunkról) Kovács Endre 1936-ban. - Az újságokat elárasztották a lompos szabad versek, a tiszta értékek elmosódtak, oly könnyű volt verset írni, hogy szükségszerűen termelési többlet jelentkezett. Talán még Erdélyben sem jelent meg annyi verseskönyv, mint itt Szlovenszkón, ahol a megszervezetlen és szempont nélküli kritika ezeket a könyveket meggondolás nélkül irodalmi fémjelzéssel látta el... Egy bizonyos átlagesztétika, vidéki ízlés, műkedvelő attitűd jellemezte az alkotót és írót egyaránt. Természetesen voltak és vannak kivételek ez alól a szabály alól... de a versek óriási százalékában a formailag rossz, dilettáns versek az uralkodók... Azok a költőink is, akik a szlovenszkói líra csúcspontját jelzik, mennyire nehezen tudtak elfogadható formát találni mondanivalójuk számára . .. Alig tudunk olyan költőt mondani, akiben forma és tartalom szerencsés vegyülése tiszta lírai alkotásra vezethetett volna." 39 5 A két világháború közötti irodalmunk kiforratlanságát, „pubertás-színvonalát" 39 6 bizonyítja az a körülmény is, hogy egyetlen olyan szépírónk sincs, aki a maga műfajában klasszikusnak számíthatna, és a korabeli magyar irodalom legjobbjai között egyenrangú társként szerepelhetne. Ilyen alkotó egyéniségek hiányában nem történhetett meg az sem, hogy irodalmunk szűk helyzeti adottságai közül kitörjön, s önmaga körén kívül is 133
