Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Első tétel

V

III Hol az a rét, hol az a táj ? Elsüllyedt rég, ege is leszakadt, föld alá bujdosott a kis ezüst patak. A gyermek nem gyermek többé. Úttalan utakra vetve űzte mord féríikedve, szakálla, bajusza nőtt. S hol az a Forrás, istenem! A szívem dübörög, zakatol, és e szív zaján, éjen és ködön át figyelem, hallgatom távoli énekét . . . Emberek, él, van az a Forrás valahol! . . . IV Útravalónak, mondd, mit vittél? Anyád csókját, néhány könyvet, egy karaj kenyeret. Hűségesen, akár a koldusbot, a nyomor árnyéka kísért, s hitted, az élet magához ölel, és eldobott, mint rosszkedvű kalmár a simára koptatott rézpénzt; egy nap pedig, kenyered fogytán, távol minden emberi laktól, az útszéli kőre pihentél, s nem lévén egy korty italod, csodavárón szólítottad a holt követ: „Testvérem, ki lágyabb vagy az emberi szívnél, fakassz Forrást!" V Olykor a keresztutakon elébem állt a kínnal zord egekre ordító feszület, s szinte láttam a szeretetlen űrben, fagyban elkóválygó Földet. Micsoda látomás! 34