Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Egri Viktor: Átkelés a Tagliamentón

félíve, hogy egy gyengédtelen szava megsérti a túlvilági iátogatót. Az első kérdés Ferenciink apjának korára vonatkozott. Ránéztem Ferencre, aki ott állt megettünk. Egykorú volt a hadnaggyal, éppen harminc, tagbaszakadt, vállas legény, az apja is ilyen lehetett, csupa izom és erő, katona a maga idejében és hogy huszonötéves fejjel obsitot kapott, hát lánykérőbe ment. Legényember elbitangol, ha idejében nem lát asszony után, igy hát egy esztendő múlva megvolt a gyerek és az öreg most pont Ötvenhat. Mindez egy tekintetre villant át rajtam. De most váratlanul egészen különös dolog történt. A kezem meg se moccant, ott feküdt szorosan az asztal lapján és ime, az asztal meglendült és emlekedett. Egyszerre forróság futott el, éreztem, mint zuhog belém a körben ülők melege és hogy vonok magamba minden erőt az érintkező ujjak utján és ahogy belém zsúfolódott ez a titokzatos magnetikus erő, — az eszem azonnal felfogta és megmagyarázta a tüneményt, mégis, e pillanatban, ebben az elsötétített idegen szobában, a síri csendben, a természetfölöttinek megnyilatkozása gyanánt hatott: az asztal megmozdult és ötvenhat kopogás hallatszott. Ferenc hozzám hajolt és amint az utolsó koppanás elhangzott, bamba ámulással felkiáltott: — Annyi, éppen annyi, ötvenhat! Világos volt előttem: erre a számra én gondoltam, ennyit és nem többet kopogtatott a „szellem". A főhadnagy most az anya korára volt kíváncsi s én megint ránéztem a legényre. Láttam, hogy tiltólag felrándul a keze, a tenyér rátapad a szájra, mintha beszélni akarna és visszafogná a szavakat. A homloka elborult, ösztönszerűen megéreztem: Ferencet megdöbbentette a kérdés, az anyja nem élt. És az asztal ezúttal nem moccant. — Nem él talán az anyád? — fordult Barát hadnagy a legényhez. 86