Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Tichy Kálmán: Világot átfogó erő

s mérhetetlen oceánokon, földrészeken át egymásnak nyújtott s egybekapcsolt karjaikkal mutatják meg a magyar egység szent akaratával leigázott végtelent. Lehetetlen őket áhítatos szívvel nem csodálni. És lehetetlen, hogy amit ők egy egész földkerekségen keresztül meg tudtak valósítani, azt mi itt, ezen a kis szlovenszkói glóbuson ne tudnánk tető alá hozni, ha az akarat megvan hozzá. Igen sokszor elhangzik a vélemény, hogy szlovenszkói magyar irodalom nincs, gyökere sincs, talaja sincs, sem múltja, sem jövője, az egyetemes magyar centrumtól elvágva nem képzelhető, értékjegyeit is csak ott kaphatja meg s tulajdonképen csak a nagy főfolyam oldalerecskéje. A kérdés erősen vitatható. A magyar irodalomtörténet sok nagy nevet kapott a Felvidékről, a mai Szlovenszkóról s ezek voltak annyira nagyok, hogy kellő értékelésüknek az sem vághatta volna útját, ha történetesen valamely decentralizáció elvágja őket Pesttől. És másrészt: voltak annyira innen sarjadtak, hogy munkásságukban mindig valami egészen sajátos, a mi talajunkból felszívott zamatot, a mi egünktől és rétjeinktől vett színeket s a mi erdeink illatát vitték magukkal a magyar centrumba is, a mi éleiünket, a mi multunkat, a mi vérünket. Hogy Erdély ugyancsak sok ilyen nevet adott, azt alig kell külön említeni, csak a jelen parallel-helyzet kedvéért. A mai Szlovenszkó? Vájjon nem tudná-e kiállítani a maga „Tizeit*, a szlovenszkói magyar irók gerincét? Vájjon nem tud-e olyan értékeket adni, melyek „odafent" is értékek? És nem képvíseiik-e olyan különleges ízzel, színnel, vérrel a mi életünket, sorsunkat, lelki egyetemünket, mely minket a magyarság összességében egyénit, mint felvidéki, ma: szlovenszkói magyart? A jelenben benne élünk. Forrongó, ki nem alakult még, de a jövőt bátran igéri. Én itt most a múltra akarok 23