Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Sebesi Erné: A taps

és idegesen fészkelődött a helyén. De a zenekar még bizony váratott magára. — Ugy kell nekik — lázadozott benne egy helyeslő hang. — Vissza kell nekik adni a kölcsönt — gondolta magában és végigkiildte lenéző tekintetét az összes sorokon végig, mert hirtelen ugy érezte, hogy a közönség itt majdnem végig mind ilyen Debusikból áll. Behunyta a szemét és ugy látta, hogy nemcsak a front, de a hinterland is vérzett. Az is elvérzett? Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta egy-egy békebeli ösmerősét felfedezni. — Hát itt mindenki újgazdag lenne? Rémüldözött néma megdöbbenéssel és jólesőn gondolt az ő büszke magányára. — Milyen jó, hogy nem tartozom ilyen Debusikhoz — állapította meg boldog elégtétellel. A nő most idegesen fészkelődött mellette. — Talán megérezte az undoromat — kérdezte önmagától. — Annyi baj legyen — nyugtatta meg önmagát és egészen belemélyedt a programmba. A Debussy szám, ha jól tudja, négy tételből áll. Igen, igen, persze, hogy négy. Hisz ezt már többször hallotta. Legutoljára tizenkettőben és akkor végleg megszerette ezt az ópuszt. Igaz, hogy akkor béke volt még és több mint bizonyos, hogy egészen máskép hatott rá. Most talán nagyobb szédületbe fogja kergetni, mint akkor, mikor a csönd is másképpen hatott, mikor az ősi ritmus nyugalmasabb, ráérőbb volt, nem ugy mint most, mikor minden nesz mögött titkos dübörgés fenyegetődzik. Behunyta szemeit és nagy kontúrokban átgondolta a négy tételt. Roppant magasságokból zuhogott rá Debussy zenei zápora és pillanatok alatt teljesen felfrissült. De hirtelen mint rideg jégeső hatott rá egy rikoltó ujjongás. A dirigens jött be a miivészszobából. Már fenn volt a pódiumon, most lemosolygott a gordonkáshoz, egy-két szót váltott az első hegedűvel is, aztán végigkopogott pálcájával a kottaállványon és várta a csöndet. IV. Egy-két pisszegés után és egy-egy elkésett köhécselés után végre jelentkezett Debussy. A hárfák gyön121