Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Rácz Pál: Anyja fia

adják már azt az ételt, mint ahogy itthon szokta volt régen... A nagyasszony keskeny, finom arca ilyenkor elenyhült. Lehunyta szép, hosszú, barna pilláit és maga elé képzelte az egyetlen, jó, nagy, szőke fiut. Ilyenkor csak ugy, félig öntudatlanul suttogta magának: — Anyja fia! Este, ha aludni tért, az imazsámoly előtt ismét csak felsóhajtott a legszentebb istenanyához: — Vájjon most mit csinál az én drága Karcsi fiam? Ilyenkor azonban csak a szelid, csillagos este felelt be az ablakon, valami bolondos, kósza szellő hangján, amitől a nagyasszony anyailag szerelmes lett ebbe a szép, nagy, kamasz fiúba, aki tizenkilenc esztendejének minden anyás ábrándját szintén hazaküldte az ősi udvarház ablakai mögé ... Tegezte az édesanyját, aki özvegységét oly örömmel áldozta fel az ő fiúi szeretetéért, „Kedves egy drága, jó, szép anyucim!" — szokta volt irni levelében. „Ha tudnád, mennyire szeretnélek már látni!" ... „Oh az a vakáció, de lassan közeledik!"... A végén pedig: „Sok, sok, számtalan puszit küld neked, te drága, jó, szép asszony, a te anyja fia... Karcsid" ... Ha ezeket a leveleket olvasta a nagyasszony, barna szemében ott volt az önmagától megtagadott boldogság, amit napról-napra feláldozott a fiáért, aki ő volt, mert őbelőle indult és az ő keze vezeti, még ma is... Késő éjszakába nyúlt sokszor a levélírás, melyben magázta a fiát. Olyan jólesett neki ez a különösség. Mikor igy kezdte: „Kedves egy édes fiacskám, anyja fia, Karcsim". Ez volt a megszólítás. Utána a szöveg igy: „Engedje meg, hogy tanulásra szánt idejét elrabolom, de azt hiszem, kedves Karcsikám, hogy viszont maga örömmel fogja elszakítani idejéből azt a cseppecskét, amig ezt az anyai levelet elolvassa"... A vége felé mindig ott volt: „Nincs valamire szüksége, kedves lelkecském? Csak írja meg, drága anyja fia és anyuci azonnal küldi magának... Például egy kis friss barac111