Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Ozsvald Árpád - Szikince-parti fűzfák

^Vř S^ikince-parti fűzfák (Három magyar -partizán emlékére) Szikince-parti fűzfák, göbbedt, néma tanúk, csupasz ágakkal hiába martok az ég szemébe, törzsetek a felhők könnye se mossa hófehérre, vérrózsák nyílnak rajta, eleven tűzvirágok, hegedő, mézgás sebhelyek, dudoros forradások. A gyilkos golyók nyomát őrzi a ráncos kéreg, s bévül, az élő rostban, mint lassan ölő méreg, vagy fekély a gyomorban, lapul a hamuszürke ólom, s majd egyszer, ha a fűrész felsikolt, remegve megáll, gyöngyharmatos fűre kipattan a kuporgó halál, favágó hajol érte, bütykös ujjával megböki, borzong, míg félredobja, pedig tudja jól, nincs neki mérge már, korcsult fémdarab, béna, szárnyatlan darázs, a vércsöppeket felszívta rég a durva forradás. De emléktavak buzognak, vén füzek, komor tanúk idézik néha még a véres háborút. A fák nem futhattak el, gyökerük a föld fogta át, dermedt tagokkal állták kegyetlen golyók záporát. Három fogoly partizán testét nem védte semmi sem, lerogytak mind a hárman a fák alatt, a zöld gyepen. Az egyik úgy maradt fekve, hanyatt a fűben, mint lányra gondoló fiatal diák, nyitott szemében felhőtlen, ólmos ég, tükre megrepedt, s egy lila kis virág, mérges kikirics szorult két merev ujja közé. 81