Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Ozsvald Árpád - Odüsszeusz

Akkor megálltál, feladtad a harcot, levetetted a röhögő álarcot, fiadat védted fájó szeretettel. II Odüsszeusz, a szirének énekét csak te hallottad egyedül. Mesélj ! A kötelek a húsodba vágtak? Téged az örök szépség vágya égetett, és süketen meredt rád minden társad, nem hallották a gyönyörű éneket, nem érezték tested borzongását, a kínt, hogy meg kell halni menten, mert ének nélkül mit sem ér az élet. És hajód egyre csak távolodott, köd ülte meg a bűvös sziget partját. Hiába szóltál, társaid konok, süket daccal húzták az evezőt, otthoni meleg ágyba bújtak volna már, rég látott asszonyuk ölelő karját érezték szél verte testükön. Odüsszeusz, hol a régi ének, elcsitul az ember szenvedélye? Áldjad, átkozd az isteneket, hogy nem zúzott szét a szirének halálos ölelése. III Ülök a sziklás parton, én, tengerek legendás vándora, Odüsszeusz. Fejemet térdemre hajtom, lábam előtt kölyökhullámok birkóznak, a föld megremeg, nem is hullámok, gőgös istenek hívnak újra párviadalra. 76