Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Veres János - Rekviem helyett, forradalmár sírjánál

Ä w Rekviem helyett, egy forradalmár r » r /7 strjanal Konok-néma kegyelet adassék az utolsó Öregnek, a kis ház előtt üldögélőnek, bús zarándokot puszta létével gyámolítónak ! Nem trombita harsogott ajkán, csellóhang áradt belőle; annak, kit ilyen muzsika éltet, minden szívrostját átitatta a kellemetes dallam. Medália, zsold, görögtűz úgy riasztotta, mint gyermeket a csalán; egy régi zászlónyélre gondolt gyakran, melyet megcsókolt egykor. Szerénységgel szentelt állhatatosság aranylott bánatránc-rámában arcán; jó volt fürödni tekintetében, jóság és hűség csodatavában. S mégis mily sokan akadtak, kik nem mertek a szemébe nézni (bár létrájuk puskatus zúzta bordáiból készült). Sírján a koszorúszalag évülhetetlen törvény-testamentum - kufároknak elejtett korbács. Kis házban lakott, csendes utcában, virágágyak őrizgették álmát. Kinézett a virágokra, s röplapokat látott kavarogni a kék levegő-égben, sok fehér röplapszirmot, s fejénél érezte ama tölgyfa gallyát, mely alatt tanácsot ültek a bátrak. Ösvényeket látott, ahol izzadtan osont, hátán a féltett teherrel, s lomb-álcás bosszúvágy hegyezte fülét hiúzként. Ó, kis házikó a félreeső utcában, kristály ivóhely a zavarosan folyó vizek közt! Ó, kis udvar, szaharai árnyas oázis, hol szelíd, okos szó duruzsolt a fényben, és sebesült szárnyú vágyakozások keveredtek a virágillatba. Sohasem horgadt le a deres fő, egyenesen feszült a zászlórúdgerinc, rózsafa-önbizalmamat magához háncsolva. Mi szállt veled sírba, utolsó bajnokunk, igazi harcok s csalúton forgások koronatanúja? Hitvallásom szentélyének ikonjaira látom rá az arcod, s így óvom, míg melléd nem hanyatlók. Csellóid szólnak az éjben! 198