Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Bábi Tibor - Könny a mikroszkóp alatt (részletek)

è% így adom magamat a meghasonlott, széthulló világnak: győztesnek, megtiportnak egyaránt, leölt, szegény testvéremet így folytatom, hisz, aki meghalt, nem vesztes, nem is győztes, csak áldozat. Én istenem, ez a legfurcsább, legkínzóbb kárhozat: nem örülni a fénynek - azokkal tartani, akik már nem élnek, mintha egy koporsó falait, fedelét döngetném. Szemem, szám, fülem betapasztották fekete sárral, átokkal vertek, sújtottak fekete váddal. Ne panaszold most, lelkem, a szálló napnak, még akkor sem, ha nem is így akartad. Fájjon a fájdalom azért is, aki nem érdemli, azért is, akit nem szerettem. A vereség alázó terheit lassan mind a vállamra vettem. Vak szememnek nem kell a fény, s a legkiáltóbb némaság legyen szavam. Nem kell a lármás, fülembe tóduló világ - az igazság nem a világban, bennem van. Nemesen, tisztán adtam érte a bujdosásom, a rettegést, a hontalanság űzött, keserves éveit, a megcsonkított, árva ifjúságot, a férfikor magába forduló magányát, elvetélt örömeit, mindent, amit én magam választottam. Ki meri mondani, hogy értelmetlen halt, akit húszévesen halálos, orv lövés terít le? A verejtékem vérének hullása, fájdalmam piros, égő sebe, álmom az ő fekete aléltsága, egem koporsófödele. A sírja: szegény szülőföldem. 160 t