Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Bábi Tibor - A forrás éneke (részletek)

sikoltok, fájok mégis, mint legelő barom nyelve alatt a fű. A dolgok mögé rejtezett, dolgokká testesült örömünk, szomorúságunk, akár a gondolat, mikor mondatba fűzött gördülő szavak új köntösébe öltözött, s renddé, ritmussá lényegült. Ám tudjuk azt is: nem a szó s a tárgy a lényeg, ott van bennük valaki meztelen, aki mosolyog, gyűlöl, sír, szeret. A szél se szél, a napsugár se fény, nem is csak hő. Anyám, a mindenség tenyere simogat; a sír se sír - ő vesz ölébe, s örökre elringat, megőröl lassan, irgalmasan marcangoló, őrlő foga, a leszek vérében vér, keringő új anyag. Semmi se azonos önmagával: a fejem, kezem, lábam nem én vagyok, csak az én fejem, kezem, lábam, valahol kívül vagyok önmagamon, elosztva fűben, fában, a mindenségben, tárgyakban, emberekben - a szeretetben. Az én: harmónia - a mindenség s a szellem zavartalan anyagcseréje. Nem tudjuk meg soha, hol vainnak lelkünk határai. Ó, jaj ! vannak mégis erőszakos, szörnyű szavak. Valaki őrült, bősz, erőszakos, idegen mondja őket. Elbődül, s minden lény, minden tárgy önmagába dermed, megáll a mozgás megáll a szél, megfagy a napsugár is: olyan lesz minden, akár a fegyverekbe kovácsolt absztrakt gyűlölet. (A forrás éneke, 1965) 153