Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

de ott ült mellette a Csiri fiúja, no és azokban a pillanatokban a doktor bácsira is haragudtam a szőke csoda miatt, aki apám jóvoltából Londonba ment világgá, nem pedig Kondorfalvára. Hallgattam tehát, a bácsi nem erőltette a szót, csak Jani, a „szerencse fia" kíváncsiskodott. — Hová szállítjuk a kislányt? — Egyelőre hozzánk jön, azután Kondorfalvára megy — közölte vele a bácsi. — Minek? — Tanítani. Jani úgy tett, mintha kielégítette volna személyemmel kapcsolatos tudásszomját, összehúzott szemmel figyelte az utat, ón meg őt. Mintha már láttam volna valahol. De hiába törtem a fejem. Pedig egyébként nagyon jó emlékezőtehetségem van. Nem viselt szakállt, ellenkezőleg, haját klasszikusra nyíratta, és ez nagyon különös kifejezést kölcsönzött neki. Manapság... A homlokából is hátrafésülte! Ez maradi gondolkodásra vallott. Nem szeretem, ha valaki különcködik. Más frizurával még szimpatikus is lehetett volna, persze, ha nem lebeg felette a Csiri szelleme. És ha nem kérdezi meg, hogy hány éves vagyok. Mit érdeklődik ez, gondoltam ingerülten. Mi köze hozzá? Nem is tudtam hamarjában, bevalljam-e az igazat, letagadjak-e belőle avagy inkább hozzátoldjak valamenynyit, hogy ne nézzenek gyereknek. A bácsi nem várta be döntésemet, rám kacsintott, és mint jó tréfa kieszelője, azt felelte: — Tizenhat... — Éppen ma vagyok húsz — vágtam ki dacosan. Zavaromban igazat hazudtam. — Tyűha — tettetett csodálkozást a bácsi. — Nem mondtam volna. Jani felhúzta a szemöldökét. — És éppen ma küldik világgá? — Ki mondja, hogy világgá küldik? — háborodott fel Csiri papája. — Elfoglalja az életben azt a helyet, mely Őt joggal megilleti. Klassz dumcsi volt. Szinte elhittem! Jani nem vette be, 95