Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

III Lankás hegyoldalon kétemeletes épület, ablakszemeivel lenéz a völgybe. A hegy lábánál vonatok robognak, keletre, nyugatra, ki a nagyvilágba. A ház körül virágokat bontogat a tavasz, a távolban gyárkémények füstölögnek, alkonyat után villanytekintetével odahunyorgat a város. Itt élek most, itt dolgozom. Apám nem akarta, hogy életemet beteg gyermekek között töltsem. Azt szerette volna, ha szakosítom magam, és összeköttetései révén behoz valamelyik fővárosi iskolába. Megköszöntem a szívességét — és a beteg gyermekeket választottam. Anyám felajánlotta — nála ellakhatom. Gizi nagyi halála óta úgyis üresen áll az udvari szoba. Az, amelyiknek ablaka az Iván lakására nyílik. (Iván a második állami díj után vásárolt egy családi házat és odaköltözött.) Én csupán Gizi nagyi karosszékét kértem, remek kontraszt szobám modern vonalú bútorai között. Könyveim, hosszú száműzetés után, előkerültek a padlásról. Sajnos, a java részét közben kinőttem. Kicsomagolásuk közben került elő ez az írás, napló vagy minek nevezzem. Első pillanatban sejtelmem sem volt, mit tartok a kezemben, de amikor belelapoztam, olyan érzés fogott el, mint azt, aki holtnak hitt bűntársával találkozik. Hát te élsz? — csodálkoztam rá. Azt hittem, hogy meghaltál. Mire a napló... 'ha beszélni tudna: Mit szólsz hozzá? Nem sikerül ám tőlem olyan könnyen megszabadulnod. Gondolatban udvariasan szabadkoztam: Isten őrizz! Örülök, hogy látlak! — Ez nem igaz, régen elparentáltam cinkostársamat, nehezen élem magam bele feltámadásába, miközben egyre azon töröm a fejem, hol is rejtőzhetett! Amíg 89