Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Erika másképp fogta fel. — Menő fej, kocsija is van . . . Protekciónak jó. . . Nem szabad mellre szívni. .. Olyan szívesen hittem volna nekik. De hát mit csináljak, ha úgy beleestem! A barátságunkból származó előnyökre pedig egész ismeretségünk alatt fütyültem. Megtehettem. Zsebpénzem volt... „Frenetikus" tehetségem nem szorul protekcióra — ő mondta, Iván. A kocsijában is csak egyszer ülteim. Egy vasárnap, amikor nem mehetett a gyerekeihez. Azt mondta, gyere, csapunk egy görbe délutánt. Kimentünk a városból, messze a szabadba. Hanyatt feküdtem a fűben, a nap a szemembe sütött, lehunytam a szemem, ő fölém hajolt, éreztem a leheletét, a borotvakrémje szagát, és vártam, kívántaim, jöjjön közelebb, még közelebb, amíg meg nem hallja a szívem dobogását, agyam lüktető lármáját, és ne mondjon semmit... hallgasson ... De ő beszélt, szavalt, elkapta a láz. Minden idők nagy szerelmeseiről tartott érdekfeszítő előadást. Máskor nagyon is érdekelt volna, de akkor azt gondoltam, így van az, ha valaki olyan okos, az ki kell buggyanjon belőle, néha a legalkalmatlanabb időben is. De nem mondihatitam semmit. Mit gondolt volna rólam, ha ... ha félbeszakítom, ha arra kérem, inkább velem foglalkozzék ... A nap lebukott a hegyek mögé. Egészen besötétedett. Iván elhallgatott, pár pillanatig csend volt, azután azt mondta, most pedig menjünk haza, mert kikapsz az apádtól. Hát így festett az a „görbe délután". Nem történt semmi. Azóta is sajnálom ezt a napot, és mégis örülök neki. Olyan befejezetlen volt, olyan befejezetlen, mint az életem ... És mégis olyan teljes ... Sokat gondolkodom. Mintha kétféle ember léteznék bennem. Az egyik szertelen, a napot holdnak látó, mókacsináló, szemtelen, a másik melankóliára hajló, tenger bánatot hordozó, szomorú. Már kis koromban ilyen szeszélyes voltam. Anyám egyszer elvitt egy pszichiáterhez. A doktor — valódi tudós fej 65