Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

apai szeretetedre... Mindig csak a becsületed hangoztatod. (Ez igaz, ez bizony igaz.) — Buta vagy! Mindig az voltál! (Ez nem igaz.) Én nem vagyok a szavak embere. Viszem Borist a saját érdekében. És ha ellenkezel, a bírósághoz fordulok. (Még csak az kellene!) Erkölcstelen életet élsz, a lány nevelését nem lehet rád bízni! — Nem lehet rám bízni? Rám? Feláldoztam érte a fiatalságomat ! Egész életemet! Kinyitottam a szekrényajtót, és dobálni kezdtem ruháimat a bőröndbe. — Felmentelek a további áldozathozatal alól! (De én is!) — Most, amikor elfonnyadtam? Amikor már magam is támogatásra szorulok? (Ott a Palid, majd támogat!) — No, a lányodtól azt aligha kapod meg. — Mindegy! Én szültem, én kínlódtam vele, mostam, vasaltam rá... A szégyenében is osztozom, ha kell! (Ez majd elválik.) — Nono. Nem egészen úgy van. A gyermeknevelés manapság közügy. (Dialektikus materializmus...) Ma már közös a felelősség. Akár a gyümölcs, ha egy elromlik, megfertőzi a többit is. (Állati!) Anyám sírni kezdett. — Maga a tanúm, anyám, hogy csakis vasárnaponként jár hozzánk ebédre. Vigyázok a látszatra. (De csakis a látszatra!) Nagyapó szólalt meg elködösült hangján: — Légy okos, Margit! — Okos, okos! Az ember eszére hivatkoznak, amikor a szívét hasogatják. Hát kívánhatják egy anyától, hogy okos legyen, amikor meg akarják fosztani egyetlen örömétől? Tehetek arról, ami történt? Egész nap munkában vagyok, hazajön a

z iskolából, csinál, amit akar. A nagyanyjára nem hallgat. — Ne kényszeríts, lányom, arra, hogy én is kegyetlen 54