Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Ki is verem a szájából. — Mi az? Mit mondtál, fiam? — Semmit, semmi lényegeset! Gizi nagyi tiltakozott. — Az nem igaz, fiam! A lánykát nem fogjuk be, isten őrizzen minket attól. Nagymosást, vasalást Margit egymaga végez, a parkettihoz pedig asszonyt 'hívunk, mert én már nem bírom. A múltkor, képzeljétek, majdhogy kiestem az ablakon. Meg akartam lepni Margitot, hogy megpucolom. Megszidott. Azt mondta ... — Azt a lányt nem fogják munkára? — figyelt fel apám. — A te Natasádat tán fogják? — morogta fogai között nagyapa. — Az más! — Az ugyanaz! Rémesen untam. Felkászálódtam, gondoltam, essünk túl rajta! Éppen indultam, amikor megérkezett anyám, és elkezdett kiabálni. — Máris itt vagytok? Tudtam, hogy eljöttök! Megjelentek, mint dögszagra a légy! Nagyapa csillapította: — Én a te helyedben, lányom, nem kezdeném mindjárt támadással. — Támadás a legjobb védekezés, nem tudja, apám? — Már egy órája várakoznak — csivitelt nagyi —, mondtam nekik ... — Maga hallgasson! — Jobb lenne bizony, ha te is hallgatnál. Mert igen nagy szégyen, ami történt! — Ha szégyen, szégyen! Nem a tied! — Tévedés! Az enyém! A gyerek az én nevemet viseli. — Ez fáj a legjobban, mi? Csodálkoztam volna, ha a szívedre hivatkoznál. — Magamhoz veszem, te pedig rendezd az életedet. A lány abban a korban van, amikor minden gyereknek kell az erős kéz. Ti ketten az anyáddal gyengének bizonyultatok, elkényeztettétek! Én nem fogom! (Különösen, ha a nylonkarvaly is belekárog.) A gyerek a jövő záloga, 51