Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Ifjúságból elégtelen
Töltött, leültünk a rekamiéra, és én elmondtam. Mindent. A mentőtragacsot meg a karbolszagú mennyországot. Azt is, hogy Anna mama egy nylonkarvaly, és én nem vagyok alkalmas arra, hogy kínlódjak. — Hálátlan vagy — dorgált meg, és bal kezével magához húzott. A jobb kezében egyre búgott a kagyló. — A szüleid jók hozzád, sokkal jobbak, semmint megérdemelnéd, te pedig ... — Jóság az, hogy folyton áldozathozatallal boldogítanak meg a tökéletességükkel? Kérem én tőlük, mondja?! Kérem én? Kértem én egyáltalán az életemet? — No, neked sem könnyű, már látom... — Meg hogy folyton azt hajtogatják: Milyen romlott ez a mai ifjúság! Milyen romlott! Maguk mások voltak? Mondja! — Egy bizonyos, az öregek velünk sem voltak megelégedve. — Hát én annyit mondok, hogy ez a mai fiatalság egyáltalán nem romlott... hanem ... hanem .. . boldogtalan ez a mai fiatalság... Tudja! — és kicsordultak a könnyeim. Hál' istennek nem vette észre. Csak nézett, nézett szótlanul. Hallgatott, én is hallgattam. Hallgattuk, hogy búg a vonal... búg ... Aztán nem hallgattunk semmit, ő magához húzott, és letette a kagylót... Reggel hatkor csengettem be anyámhoz. Megijedt tőlem, nem várt. Elmeséltem, ami apáméknál történt. Ami a szomszédban történt — azt nem említettem. Csűrtam-csavartam, hogy Romolánál töltöttem az éjszakát, ettől látszólag megnyugodott, de csak látszólag. Valójában tovább izgatta valami. Hogy micsoda, arra is rájöttem, amikor benyitottam a szobába, ós megpillantottam az ágyában Pali bácsit. Egyáltalán nem festett valami galileisen. Egy kiöregedett páviánhoz hasonlított. A szemüvege nem volt rajta, és nyitott pizsamakabátjából kilátszott őszülő mellbozótja, mert azt nem festette, mint a haját. Kényelmetlen volt a helyzet nekik is, de nekem is, azt 46