Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

mentem volna hozzá feleségül? Csinos ember volt. De hiszen még ma is az! Nekem pedig el kellett tartanom anyámat. Mire vártam volna? így is, úgy is az a vége, hogy az ember férjhez megy ... Akire vártam, elesett a fronton ... Hát mindez — bizony — elég siváran hangzott. Még Anna mama beszélt közülük a legértelmesebben. — Azt szeretem, aki jó hozzám. Ahhoz én is jó vagyok. Aki komisz, annak le is út, fel is út. Egyszer valaki.. . még fiatal voltam... igen tetszett nekem, de észrevettem, hogy más lányra is kacsingat. Kiadtam az útját. Mert én ilyen vagyok. Hát én vajon milyen vagyok? Erika olyan, hogy nem mókázik, ha valaki megtetszik neki. Romola ki nem állhatja a fiúkat. Yvette... Yvette egy királyfival flörtöl. Én pedig? Istenem! Mennyi mindennek kellett történnie, amíg megtudhattam, hogy én milyen vagyok. És milyen manapság a szerelem... így bolondoztam, álmodoztam a gondolataimmal, amíg.. . amíg kigyúlt a lépcsőházi világítás, és valaki jött felfelé a lépcsőn. (A lift nem működött.) Ő volt! Ismertem látásból. Találkoztunk néhányszor a lépcsőházban, de akikor még nem tudtam, hogy mindössze hét lépés választja el az ajtóinkat egymástól. Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy érdemes művész, vörösesszőkére hennázott feleséget visel, és a ház előtti parkban szokta szellőztetni a gyerekeit. Az egyiket lovaglóülésben a nyakára helyezte, a másikat kocsiban tolta, egész biztosan félreneveli a srácokat, gondoltam akkor. Egy vajszínű Wartburg is várakozott a ház előtt, mert a közelben nem volt garázs. Ennyit tudtam róla. Ugye nem sok? Azt hittem, hogy ő még ennyit sem tud rólam. Ha találkoztunk a lépcsőházban, udvarias közönnyel bökte meg mutatóujjával a kalapját, néha még azt is elfelejtette. De neki mindezt meg lehetett bocsátani, mert ő volt Hamlet és ő volt Rómeó, és 40