Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Aha! Kálomista! Akkor értem! Akkor mindent értek ... — Kis szünetet tartott. — Pedig nem lesz rend, amíg az emberek vissza nem térnek az Istenhez. Nem lesz rend! Mari nagyi le nem vette szemét a keresztről. — Ő hitt. Az én Annám hitt, amíg apád meg nem bolondította. Egy ideig hallgattunk. — Eredj aludni! Oda... — a konyha felé intett. Nem mozdultam. — Hallod? Hozd be a párnámat! — Itt az enyém! — Azt mondtam, hogy az enyémet hozd! Engedelmeskedtem. Féltő gonddal vette ki a kezemből. — Érzed, milyen jó földszagú? Csíkos! Otthoni! — Azután két ujjal felemelte a selyemfényű damasztpárnát, és hangja türelmetlenné keményedett. — Patyolatot húzott fel neked az én Annám. Jó asszony! Na?... Miért nem mégy? — Mit mondanak, ha hazajönnek? — Azt válaszolod, hogy zúg a lift! , — Igazán menjek? — De előbb megesküszöl... — Mari nagyi az ablakfa árnyékára nézett. — Megesküszöl, hogy nem fogsz elszökni. Megesküdtem... Ami ezután következik, az már a második számú botrány tárgykörébe tartozik, és attól az időponttól számítódik, amikor kilopóztam apám lakásából, hogy visszatérjek anyámhoz, és mielőbb letöröljem miattam ontott könnyeit. Sajnos, sok olyasmivel nem számoltam, ami összekuszálta az elképzeléseimet, és amitől az élet olyan lett, amilyen ... Szüleit és élményeit az ember nem válogathatja, elfogadja és megszokja mindkettőt. Különösen a szülőkre vonatkozik ez, akilket az ember kicserélni soha, csak megváltoztatni szeretne — néha! Bezzeg amikor én ilyen öreg leszek alapon. Bár hát meglehet, az emlékek tükrében 35