Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— De azért megszülettél, vagy nem? Itt vagy. Csak addig nem akartak téged, amíg nem tudták, hogy megadhatnak-e majd mindent, amit megkívánsz. Akkor még nem ismertek, nem tudhatták, hogy ilyen leszel, amilyen vagy, ilyen okos, szép. Azt sem tudták, hogy fiú leszel, Gyurika leszel, akkor még semmit, de semmit nem tudtak rólad, mégis féltettek, már előre biztosítani akartak számodra mindent, hogy semmibe sem 'szenvedj hiányt, mert már akkor is nagyon szerettek. És most itt vagy, meglepted őket, megszülettél, mindened megvan. Vagy hiányzik valamid? — Kiabálnak velem! — Nevelnek! A nevelés kell a gyereknek, mint virágnak a víz. Attól formálódik a jelleme. — Csak kiabálva lehet nevelni? — Megmondjuk, hogy próbálkozzanak másképpen. — Beszéljenek a fejemmel, nem igaz?! — Igaz! Majd én megmondom a szüleidnek. Gyurika ezután nagyon sokáig hallgatott. Mikor ismét megszólalt — láttam —, visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk: — Hát akkor én most elmehetek tejért? Nevetnem kellett, magamhoz öleltem. —• Ó, édes, kedves, ravasz kisgyerek! Nem mehetsz tejért, nem jársz túl az eszemen, megvárjuk apuélkat, és átadlak nekik. Nyugta ellenében. De ha ismét kedved támad világgá futni, hozzám többé ne gyere, ha megéhezel, menj egyenesen az intézetbe, jelentkezz valamelyik nővérnél, majd elhelyeznek valamelyik szobában, de én leveszem rólad a kezem. Fél kilenc tájiban jött az apja. Közölte, hogy Ninának valami dolga akadt, ő meg tíz nap múlva Olaszországba utazik, hangversenykörútra a zenekarral, és szeretne a fiával tölteni néhány napot, elviszi magával, még nem tudja, hova, majd megállnak valahol. — Ugorj, kisöreg — fordult Gyurikához —, férfitúra lesz. Köszönd meg Boriska néninek a szíves vendéglátást,. 317