Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Nina hallgatott. — Szerintem tisztességesebb lemondani néhány ruháról, mint elviselni ezt az állapotot. — Szerintem sokkal nagyobb erkölcstelenség elfojtani az ember természetes vágyait, és összevissza hazudozni. — De hiszen ezt teszed. — Éppen az a baj, hogy nem teszem azt. De ez köztünk olyan megállapodásféle. Gyuri világosított fel arról, hogy az ember „csak" ember, és hogy a nő is ember, meg hogy más a test és más a lélek. Őszinteség mindenekfelett! Ezt nem bírja elviselni, hogy a saját fegyverét használom ellene ... — Idővel felőrlődsz. — Amíg él az ember, addig őrlődik. A te idegrendszeredben sohasem vibrál a múlt? Mit hozza ez fel állandóan a múltat. Vibrál! Ha napközben valami kellemetlenség ér, éjszaka Ivánnal álmodom. Iván és a szenvedés, Iván és a szívfájdalom eggyé forrott az idegrendszeremben. — Én a jelen rezgéseit érzem — hazudtam. —- Én még várok valamire, és attól szenvedek, amit elmulasztottam. Tizenöt és fél éves koromban egy taknyos karjaiba dobtam magam. Az én testemen tanult meg ölelkezni. Tőlem tanult, amikor én magam sem tudtam semmit. Olyanok voltunk, mint két kölyökkutya, csak az ösztöneink űztek. Lehet ilyen kapcsolat egész életre szóló? Te legalább mindjárt jó kezekbe kerültél! (Már megint Iván! Figyelmeztetnem kellene, hogy hagyja abba.) — Most persze erkölcstelennek tartasz. — Ezt a szót régen töröltem a szótáramból. — Csak megkerüljön a fiam, rendet teremtek magam körül. — Hogyan? — Azt még nem tudom. Tulajdonképpen nem is tudom, mit beszélek. Nem kell nekem Gyuri, az fix! Elszokott tőle a testem. De ezt csak neked mondom. Istenem, milyen szörnyű ez az éjszaka. .. Gyuri is un engem, azt hiszed, 296