Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

már az egész... Ha néhanap egymásra fanyalodunk, megszokásból, vagy mert mindketten beszívtunk... — Nina ekkor felugrott, félbeszakította saját magát. — Jaj, istenem! Csak beszélek, beszélek, holott a legszívesebben szaladnék. Gyere, menjünk el Bíróékihoz! — Elmegyek egyedül. Te maradj, hátha közben megjön a gyerek. — Nem bírok most egyedül maradni. Gyuritól is félek. Mit mondok neki? — Kigondolsz valamit. — Nem akarok kigondolni semmit. Mielőtt elindultunk, ismét felhívtam a lakásomat. Keresztül-kasul kocsikáztuk a várost, átkutattunk minden új városrészt. Bíróékat nem találtuk meg. Az öngyújtó fényével végigpásztáztuk a kapukra kifüggesztett névtáblákat. Egy-két házfelügyelőhöz becsöngettünk, de hát nem verhettük fel álmából a fél várost. Javasoltam, hogy menjünk el Gyuri szüleihez. Még csak az hiányzik! — válaszolta Nina. Voltunk a kerületi parancsnokságon, betelefonáltam az intézetbe, végigjártuk a kórházakat. Gyalog végigrohantunk a Duna-parton, elhagyott sétatereken kóboroltunk, megállítottunk késői járókelőket és leráztunk néhány tolakodó huligánt, azután ismét Nináékhoz mentünk. Gyurika ágya még mindig üres volt, vacsorája érintetlenül a konyhaasztalon, Jani sem jelentkezett. Kegyetlen éjszaka! Nina alig állt a lábán. —• Maradj itthon — mondtam —, én majd egyedül keresem a fiadat. — Titokban azt reméltem, hogy végre jut időm Jani után is nyomozni, de Nina fenyegetőzött, kiugrik az ablakon, ha magára hagyom. Beültünk hát újra a kocsiba. — Először hazamegyünk — rendelkeztem —, hátha van számomra üzenet. — Ninának ekkor már minden mindegy volt. Ekkor már nemcsak sajnáltam őt, de szinte szerettem is. Üres utcákon robogtunk százassal, éjfél felé járt az idő, a Nina lelkiismeretén mintha kinyílt volna egy szelep. — Senkinek sincs joga semmit a szememre vetni. En293