Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

azt mondtad: őszinteség mindenekelőtt. Az őszinteséget számonkérheted, a részleteket nem! Vasúti sorompó következett, fékeztem. — Én mondtam ilyen marhaságot? — Személyesen! — Nem emlékszem rá ... — Én igen! — Jó a memóriád. — Lekopogni! — Komolyan veszel minden hülyeséget. Az ember mondogat ilyesmit, de nem gondolja komolyan. — De én igen! •— Ezek szerint mindenkire gyanakadhatom, akivel szóba állsz... — Inkább ne! Rengeteg az ismerősöm, sok nyugtalan órát szereznél magadnak. És nincs is sok értelme, jobb, ha hiszel nekem. Tartottam magam a megállapodásunkhoz, nem tettelek nevetségessé, diszkréten csináltam, senki nem tud semmiről. Vártuk, hogy jöjjön a vonat. — A gyerekről beszélj! — Róla már beszéltem. — Nem eleget. Hallgatott, cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, éreztem, készakarva feszíti az idegeimet. — A gyerekkel sok baj van. Nem fogad szót, nagyszájú, szemtelen, különösen, mióta az történt... Nem bírok vele. Az orvos azt mondta, elmúlik ... sakkot kapott... enyhe agyrázkódás ... és ... — És? Valamit elhallgatsz. — Miért hallgatnék el valamit? — Nem tudom, csak érzem! — Nem hallgatok el semmit. Illetve, amit elhallgatok, az nem a gyerekre vonatkozik. — Hanem? — Tudod mit? Ezt inkább hagyjuk. — Ne hagyjunk semmit. Mindent akarok tudni. — Kérlek! Bár szerintem erről még ráérnénk beszélni. 269