Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

óriási napszemüveggel, egy Sophia Loren a legjobb éveiben. Áll és néz. Én is állok és nézek, végre a démon megszólal Nina hangján: — Te vagy az, Gyuri? Nekem könnyebb volt a helyzetem, mert a hangjáról rögtön megállapíthattam, hogy amennyiben nem történt varázslat, akkor ez a Sophia Loren csakis az én feleségem lehet. Tévedéseik elkerülése végett azért megkérdeztem: — Nina? — Jaj de örülök, hogy a hangod nem változott meg! — mondta a nő, és becsukta maga mögött az ajtót, de még mindig nem csüngött a nyakamon, az ölelkezésünk, amire egész úton készültem, megfagyott valahol a levegőben, a fürdőszoba és a bejárati ajtó között. Tett ugyan néhány lépést felém, levette a szemüveget is, mire még jobban érvényre jutott az arcára kent testszínű kulimász, a sűrű, fekete szempilla, cérnavékonyságú szemöldök, halványezüst szájfesték. Még egyszer meg kellett kérdeznem: — Mondd, igazán te vagy az?! — Becsszóra — válaszolta a titokzatos jelenség —rám sem ismersz, apafej? Mielőtt sor került volna a csókra, megkérdeztem: — Mondd, nem téged láttalak fél órával ezelőtt a szálloda bejáratánál egy idősebb pofával beszélgetni? Olyan őszülő halántékú, markáns képű muki volt. Mire ő, hogy nem pofa, és nem muki. A gyerekünk kezelőorvosával tárgyalt, aki szíves volt felhozni őt a kocsiján Prágába, mert dolga van itt, de ha észrevettem őket, miért nem szólítottam meg? Megmagyaráztam, hogy csak a lába volt ismerős. Azt elhallgattam, hogy a lába vonalára jobban emlékszem, mint az arcára. Azt mondtam, ilyen lábszárakat láttam Párizsban. Hangsúlyoznom kell, hogy a forrónadrágdivat akkor még nem volt úgy elterjedve, mint később, akkoriban még csak vitatkoztak róla a szakemberek: legyen, vagy ne legyen; ezért talán érthető, hogy megint Lizzie-re gondoltam, akinek a felső combját csak egészen nagy pillanatokban láttam fedetlenül, és az is 261