Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Nem tiltakoztam. Tisztult az agya. Frissebben beszélt. — Mondani akarok valamit. — Mondd! — Én most bevonulok. Két év hosszú idő. Mindent elkövetek, hogy hamarább jöhessek haza. Öreg Gyuri is megígérte, hogy intézlkedni fog. Végre is családfenntartó vagyok, vagy valami ilyesféle. .. Szóval, nem tudom, milyen gyakran jöhetek haza ... — Majd én elmegyek hozzád. — Ha lesz miből. — Kérek az anyámtól. Oda megyek lakni. — A te dolgod ... Elhallgatott. Láttam, várja, hogy noszogassam. Megtettem. — Tovább nincs? — kérdeztem. — Van! De nehéz kimondani. Nem szeretném, ha félreértenél ! — Még sohasem értettelek félre! — No! — Amennyiben értelmesen beszéltél... — Olykor azért feltételeztél rólam mindenfélét. „Habselyem ocsmányságokat" ... — Ideges voltam, fáradt... te meg fütyörésztél... — Mit kellett volna tennem? — Sajnálnod kellett volna .. . —• Minek? Nem vagy te sajnálatra méltó. Egészséges vagy, fiatal, szép. Tudod, hogy nagyon szép vagy?! Ekkor már fülelni kezdtem. Mi fog ebből kikerekedni. — Szóval... azt akarom mondani, hogy én téged nagyon szeretlek, nem keveredem erőnek erejével „habselyem mocsokba", de hát, tudod ... ha az ember egyedül van... — Értem! — kezdett a hangom fagyosodni. — Nem értesz semmit. Csak azt hiszed, hogy értesz valamit. Nézd ... Nina, egyet megígérek ... nem fogok neked soha hazudni... Ha kérdezel... — Tehát ne kérdezzek! 255