Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Időzített boldogság
minden, a stílus, a szokások, nézetek, kifejezések. Mikor Lili meglátta táskámat, utánozhatatlan hanghordozással kérdezte: — Az egész stafírungod benne van? Karjába vette a fiamat, és így kedveskedett: — Ö, te szegényke, végre törődni fognak veled! Legszívesebben sarkon fordulok és szaladok, szaladok, meg sem állok a Dunáig — ha lett volna hozzá fizikai erőm. Az energiámból csupán a legközelebbi karosszékig telt. Leültem, előszedtem a zsebkendőmet, hogy letöröljem előbuggyanó könnyeimet, mire az én drágám, lelkem anyósom, hogy hát sírásra neki több oka van! Elég, ha ránéz a fiára. Éppen vissza akartam sziszegni, hogy tartsa meg magának a fiát, amikor belépett —• még idejében! Nem tudom, hallotta-e fogadtatásom teljes szövegét, mindenesetre úgy tett, mintha hallotta volna. Odalépett hozzám, megfogta az állam, felemelte, kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek, elmosolyodott, lecsókolta könnyeimet. Mintha kisütött volna a nap. Olyan régen nem mosolygott rám Gyuri, és különben is, más volt, egészen más, mint amikor tőlünk elrohant. Kialudta magát, frissen borotválkozott, hófehér inget viselt és nyakkendőt! Az esküvőnk óta nem volt rajta nyakkendő. És szelíd volt, kedves, éppolyan, mint amikor szőke angyalhaja még a vállára hullt. Elfelejtettem rögtön, hogy sziszegő anyja van, meg hogy boldogtalan vagyok, hozzábújtam, mintha ezer éve nem éreztem volna a teste melegét, mintha örökkévalóság telt volna el azóta, hogy a karjaiban tartott. Lehelete mágnesként vonzotta a számat — az ajkára tapadtam! Nagy neveletlenség volt — belátom — abban a házban, aihol minden olyan tökéletes volt, olyan szabályos. Szinte természetes, hogy figyelmeztetitek. — Minálunk erre a célra külön szobátok van, gyermekem! — Hogy én erről elfeledkeztem! — rikkantotta Gyuri, és a karjába kapott, úgy vitt be a jelzett szobába. Az ajtóból még visszakiabált: — Addig szoptassátok meg a kicsit! 243