Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

tek rám, néztek, végül apám anyám felé fordult, és azt mondta nagyon csendesen: — Hiába szónokolsz neki, nem érti, no, hát nem érti, láthatod! Nem benne van a hiba, ilyen világ van, és kész! — Na végre! Csakhogy rájöttek! — ordítottam magamból kikelve, és rohantam Gyuri után. Az ajtót azért nem felejtettem el becsapni. Sokáig várakoztam a szokott helyen. Már-már azt hittem, megfutamodott a vőlegényem, és meg sem áll a világ végéig. Ott ül valahol a peremén, és lógatja meztelen lábát a semmibe. De neki több esze volt. Jött. Kimért lépésekkel, lehorgasztott fejjel, messziről lerítt róla, hogy olyan bánatos, mint egy temetési ló. Vállára omló gyönyörű angyalhaja nélkül alig ismertem rá. Lenyíratta kedvemért szépen ápolt Krisztus-szakállát is. Megilletődtem. Ennél szebb vallomást ritkán kap menyasszony a vőlegényétől. Ennél többet nem kívánhattam. Nem is kívántam. Bár szakállal, angyalhajjal sokkal jobban tetszett. Nem mondom, így is imponált. Láttam, elvárja, hogy a nyakába csimpaszkodjam örömömben. Talán meg is teszem, ha nem lett volna leborotvált arcával olyan más, olyan idegen... gyerekarcú. Annyit azért megkérdeztem: — Hát lenyírattad? — Hát le! — mordult rám. — Ezt akartátok! Vagy nem ezt akartátok? — Én nem, Gyurika ... igazán ... ne légy igazságtalan ... — hebegtem zavaromban, és hozzásimultam, mert szerencsére a hangja a régi volt, és vártam, hogy átkaroljon. De nem tette. Nem nyúlt az államhoz sem, nem vonta szájához a szám. Mintha a hajával együtt megnyirbálták volna a bátorságát is, mintha leszappanozták volna az arcáról a kedves, szeretetre méltó pimaszságát, dühösen földhöz vágta félig szívott cigarettáját, idegesen eltaposta, és meggyorsította a lépteit. Én utána... Jó ideig haladtunk szótlanul, ilyen soká még sohasem hallgattunk egymás társaságában, ilyen hosszan még sohase mélyedtünk el saját gondolatainkban. Nem ölelte át a derekamat, én sem az övét, 234