Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

zsikálni. Muzsikálni valóban tudott, a klubzenekarban ő kezelte a dobot, hangja is volt, ha nem. is olyan, mint Gottnak. Ám hogy abból meg tudunk-e majd élni... Apámnak szintén voltak kételyei, de őt megfogta Gyuri talpraesettsége, na meg a cigányzenét is szerette, így hát rövid gondolkodás után kijelentette: — Hát jó! Nyírasd le a hajad, hogy a gyereked megis^merje, ki az apja és ki az anyja, azután gyere vissza, imajd beszélgetünk! Anyám összecsapta a kezét, és felnézett a plafonra, mintha isteni kinyilatkoztatást remélne onnan. — Uramatyám, hát prímásnénak neveltem én a lányom? Nem, valóban nem neveltek prímásnénak, diplomás férjet szántak nekem. Ha már kivackolódtunk a prolisorból, legyen valami értelme! De hát mit lehet csinálni, ha nincs türelmük kivárni, amíg Gyuri befejezi a tanulmányait? Elkeseredetten fordultam én is a plafon felé. — Uramatyám! Hát mi bajuk vele? Mi közük maguknak az Ő hajához? Apám válaszolt a mennyezet helyett. — Mindenhez közünk van, lányom, ha befogadjuk a családunkba. Te mit szólnál hozzá, ha én ilyen sörényt növesztenék? Röhögnék, válaszoltam volna, ha mertem volna őszinte lenni. De hát ebben a helyzetben ez előviigyázatlanság lett volna, és nem is célszerű. Azt feleltem tehát, amit Gyuritól már sokszor hallottam: — Apa egy más világ! Évezredek választanak el minket egymástól. Gyuri ezt a mondást ugyan a saját apjával kapcsolatban szokta alkalmazni, de nekem szorultságomban jobb nem jutott az eszembe. Csakhogy az én apám képtelen volt évezredeken gondolkodni, szerinte az emberi lét a bölcsőben kezdődött és a koporsóban fejeződött be, nem lepett meg ezért a felelete sem. — Én egy ilyen pojácával végig nem mennék az utcán. — Miért? — Ekkor már kiabáltam. — Miért? — Azért, mert nevetséges! Olyan, mint egy arkangyal! 232