Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

gondolkodtunk. Mikor állapotos lettem, az ostoba fejemmel még örvendeztem is: Én vagyok az élet folytatása! — áradoztam. Életfa vagyok! Örök megújhodás! Nem tudom, hol olvastam ezt a marhaságot, ami meglehet, hogy igaz, de az én helyzetemben, semmi esetre se volt helyénvaló. Gyuri pedig úgy fogadta apasága hírét, mintha fölényes gólaránnyal győzött volna a csapat, amelyiknek szurkolt. Borzasztó büszkék voltunk mindketten. Hencegtünk a haverok előtt, ez az igaziság! Ám hogy a gyerek, akit Gyuri anyja nem hajlandó napközibe cipelni, tulajdonképpen ember, élet, csak akkor kezdett tudatosodni bennem, amikor Klári felhívta rá a figyelmemet. Hogy a magzat, akit a szívem alatt hordok, nemcsak csipkés fehér takaró meg divatos gyerekkocsi, nem kiemelkedő sporteredmény, szerelmi csúcsteljesítmény, hanem gond és kötelesség, élőlény, aki pisilni és kakálni fog, ránk lesz utalva, etetni és altatni kell majd, meg orvoshoz cipelni. Válasz helyett sírásba törtem ki. Klári ettől megilletődött, nem firtatta tovább, de láttam az arckifejezésén, hogy csak elhalasztja a lelki maszszázst, nem törli végleg a programjáról. Ez alkalommal mindenesetre megúsztam. Gyuri pedig — szerető vőlegényhez illően — vigasztalni kezdett: — Ne sírj, kisanyám, amíg engem látsz. Én koplalhatok, de a gyermekünknek lesz mit ennie. Ekkor végre eszükbe jutott, hogy illik minket meghívniuk vacsorára. Persze, előbb megkérdezték, (hogy éhesek vagyunk-e. Természetesen éhesek voltunk! Gyuri férfiasan bevallotta. Bemehettünk Gyuri szobájába. Remek kaját varázsoltak elénk. Klári úgy nyüzsgött körülöttünk, mintha szórakoztatná a helyzet, mosoly bujkált a képén, csak azt nem tudtam megfejteni, hogy miért örül. Na de hát ez igazán lényegtelen. Fontos volt, hogy végre jóllaktunk. Mikor magunkra maradtunk, Gyuri a nyakamba omlott, de én figyelmeztettem, viselkedjen rendesen, mert benyithatnak, mire ő: — Érdekes, eddig nem voltál ilyen háklis! — Az más! — válaszoltam. — Most nem kell sietni, most már itt maradhatok éjszakára! 229