Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

nem bántott meg valamivel? Vagy tán Pista bántott meg, kérdezte ijedten. Felkaptam a fejem, hogy visszavágok, mert úgy éreztem, különös mellékzöngéje van a szavának, de megláttam szeme körül a piros karikákat. Sírt ez az asszony, mielőtt idejött, állapítottam meg. Nem akart ez jönni, kényszerítették. — Rosszul érzem magam — hazudtam. De Konczné nem mozdult. El lesz ám rontva az estéjük, ha megtagadom a kérését, sírta el magát. Hogy ráfogta az ura, ő is olyan, mint a többi vénasszony, hogy nem áll ki a mellé, aki egyedül van. Hát így . .. — Na jól van, menjünk — döntöttem. — De Józsikát is visszük! Vacsora után vele jövök haza. Konczné kapott az ajánlaton, mintha bizalmatlansága oldódott volna, tekintetünk találkozott, értettük egymást szó nélkül is. Megértette, nem vetélytársként lépek a házába. No és magamat is nyugtattam, ha Józsika velem van, nem történhet hiba. Nagyot nézett Koncz, mikor a fiút meglátta. — A srác minek? — kérdezte. -— Őrangyalnak — vágtam vissza, szemtelenség mögé bújtatva zavaromat. — Mivelhogy még mindig nem világítanak a főutcán a lámpák. — Hasson hát oda! — vágott vissza a férfi ingerülten. -— Minek? Ha azok elmulasztják, akiknek kötelességük lenne... — Más baja nincs? — Kicsivel kezdem. Konczné nem sokat értett a beszédünkből. Azt semmi esetre, ami szavaink mögött megbújt. Azt hitte szegény, hogy tényleg csak az elektromos világítás fáj nekem. Mentegetni kezdte az urát. Hogy hát most lépett hivatalba. Nem lehet mindent egyszerre. Azt kellett volna válaszolnom: Ugyan, jóasszony, kinek fontos a kondorfalvi utcai világítás? Mirólunk van most itt szó, arról a fényről, amely bennünk pislákol. Legfőbb ideje elfojtani! Én legalábbis nagyon igyekszem. Letelepedtem a gyerekekhez a fa alá, együtt próbáltuk ki a kis186