Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

így futottam, be Kondorfalvára, bőröndömben többek közt nyolc selyemruhával, melyből kettő olyan szűk és rövid volt, hogy még Juhos néni is sokallotta. Meg is .magyarázta rögtön, hogy más a Kis Mariska és más a Tóth Eszter, akiknek szintén van ilyen ruhájuk, és más vagyok én! Juhos néni, a pedellusné, jó asszony volt, minden előítélettől mentes. Sokat köszönhetek neki. Fiatal korában a városban szolgált, ezért kialakult véleménye volt a világ dolgairól. Gondjaiba vett, és átsegített az első nehézségeken. Persze, csodákat művelni azért ő sem tudott. A lakásproblémámat is csak ideiglenesen oldotta meg a tantestületi szoba rekamiéjával. — Csak amíg fel nem szabadul a tanítói lakás... — biztatott. — És az mikor fog felszabadulni? — Ha befejeződik a per. — Milyen per? — Amelyik folyamatban van — válaszolta Juhos néni, aztán megkérdezte, nem ennék-e valamit. Megköszöntem, három napra való kaját préselt a néni a táskámba. Csupán egy 'bögre friss tejet fogadtam el, az jólesett. Hogy később miként lesz, azt még ő sem tudja, magyarázta Juhos néni. Mármint a kosztolással. Az iskolai étkezdében is ehetem, a bejáró tanerők mind ott étkeznek, de ne fűzzek hozzá sok reményt, mivelhogy Vadászné, a konyhavezető, még a moslékból is kilopja a zsiradékot, nemhiába hizlal egy télen két disznót. (Az egyiket feketén.) Neki bizony, mármint Juhosnénak, egyre sem telne, ha a gyerekek nem hajigálnának annyi uzsonnamaradékot a szemétbe. Sajtot is talált már, egyszer pedig, úgy éljen, egész darab zsíros kenyeret. Mert olyanok ezek a mai kölykök, hogy nem tudják megbecsülni a jó dolgukat. Bezzeg, amikor gyerek volt... Végre úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. 121