Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Színésznő akartam lenni, ő is mondta, hogy frenetikus tehetség vagyok. Mert ő színész, illetve ő művész, állami díjas művész. Tanított, egész komolyan foglalkozott velem. És lelkileg úgy voltam beállítva... talán éppen azért, mert otthon nem bíztak bennem, különösen az az Anna, aki egy. . . karvaly. Mindent csak az ő gyermekeinek, azok szépek, azok jók, amit azok csinálnak, azt meg lehet bocsátani. Most például azért vagyok itt, mert nincs hol laknom. Tessék elképzelni! Két apám van, két anyám, és nekem nincs hol laknom. Hát nem nevetséges ez? — Folytasd. Nem tudtam folytatni. — Hogyan képzeled el tovább? Hogyan képzeled el az életet Kondorfalván? — Hát, tetszik tudni, ez valóban elgondolkoztató. Nem azért, mintha a tanítóság nem lenne szép pálya. Csakhogy elég nagy felelősség is. Ha csak elképzelem, hogy én neveljek gyerekeket. .. Én tanítsam őket arra, hogy tiszteld apádat és anyádat. — Nem leszel hitoktató! — Mindegy. Egy pedagógusnak már hivatalából eredően szülőpártinak kell lennie. Én nem vagyok az. Nem tehetek róla. Én azokat a gyerekeket el fogom rontani. De hát mit tegyek, ha az apám így parancsolta?! — És hogyan állunk barátnők dolgában? — Elég rosszul. — No ... — Nekem a barátnőim is boldogtalanok. — Ök miért? — Az egyik azért, mert nem lehet orvos. Nem engedik, mert gyenge matikálból. Pedig egyébként olyan értelmes lány. — Majd boldogul más pályán. — Nem úgy fest a dolog. Azt mondta, ha nem lehet az, amihez kedve van, akkor legalább éljen jól. Azóta minden marhaságra kapható. — Mit neveztek ti marhaságnak? — No, nem éppen olyasmit, ami tetszik a felnőtteknek. 112