Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Kár — mondta —, kár, hogy nem fogtam fel egy üvegbe. — Mikor látta, hogy megnyugodtam, felém fordult. — Tulajdonképpen miért jött ide ebben az izében ... ebben a ruhában, ami nem is ruha, hanem provokáció, ha nem úgy gondolta, mint én? — Sajnáltam — szipogtam. — Nagyon megsajnáltam. — Csak azért? Bólintottam. Jani cigarettát vett elő, megkínált, rágyújtottunk. — Hihetetlen — morogta. Ekkor észrevettem, hogy a bácsiék leskelődnek az ablakból. Janit is figyelmeztettem. Lopva arrafelé vetett egy pillantást. — Persze hogy figyelnek — mondta. — Sebaj! Legyenek boldogok! Nos, szóval megsajnált. — Én is keresztülestem ilyesmin. Tudom, milyen kegyetlen érzés. Jani sokáig hallgatott, aztán fojtottan kérdezte: — Csak ezért? — Gondoltam, ne legyen olyan egyedül. Talán sikerül megvigasztalnom. Ismét tenyerébe vette az állam, felemelte az arcom, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. — És hogyan képzelte azt el? Csak úgy? Szavakkal? — Gondoltam, elbeszélgetünk, mert én sem tudok aludni. — Maga miért? Vállat vontam. — Maga is egyedül van? Nem válaszoltam, de hallgatásom mindent elárult. — Hát igen — mondta Jani. — Értem... Szerettem volna megkérdezni, mit ért? Mit tud egyáltalán rólam? De ekkor már olyan mindegy volt minden. Már nem is kívántam a beszélgetést. Felálltam. — Megy? — Késő van ... — Hát jó, menjen! És ne haragudjék rám. Nem tudtam, hogy olyan, amilyen. Másnak hat. Sok baja lesz még ebből az ellentmondásból. Haragszik? Nemet intettem. 107